Tikkasztó hőség utáni hűvös esőcseppek

A címben összefoglaltakkal tudnám röviden kifejezni vagyis inkább jellemezni a mai napot! De nem az időjárás okán tértem ide vissza, hanem mert felmerengett bennem egy régi érzés... Végre valamit szeretnék kezdeni magammal és azokkal a gondolatokkal, amik felhalmozódtak bennem az elmúlt hosszú idő óta. Eltűntem, megváltoztam de most megint felbukkanok kóborló szellemként az éter hullámain. Belátom mostmár, hogy sajnos nem mindig úgy kerülnek belőlem ki a szavak, mint ahogyan azt rendjén szeretném. Sőt sokszor már inkább nem is szólalok meg, mintha önkéntes némaság láncát hordanám magamon, aminek velejárója hogy elfelejtek beszélni és talán a létezésben is ennyivel kevesebbé válok. Nem, mintha eddig is olyan nagy és sok ami van abból a királyságból, amiben az önbizalmam létezik.

Szóval vissza a fővágányra! Elgondolkoztató és furcsán nosztalgikus érzés újra egy ismerős billentyűzet társává változni és csak hagyni, hogy a szavak gombnyomások és halk kattanások mondatok sorai formájában eltávozzanak belőlem. (Abban a reményben, hogy végre helyükre más kerül...s végre pihenhet bennem az a megfoghatatlan valami ami időnként, nagyon nehezen megmagyarázható és irányítható akár aggyal akár a szív akaratával). Szívesen vetném ezeket papírra egy matériába, de a gombok gyorsabbak és a tintát is sajnálnám! 

Már réges-régen aludnom kellene, hiszen holnap vár a munka és ehhez reggeli órákban kellene ébredezzek, ahogyan a nap fénye a horizonton felragyog majd. Mégis a bennem lakozó szellem arra kért írjak, ne gondolkozzak csak engedjem, hogy áradjon ki belőlem ami éppen ki akar lépni. Egyszerre jó sok minden, ami kiesni készül belőlem... de azért szerencsére nem minden az amit egyszerre kiszeretnék engedni, mert akkor én nem aludnék. Ebben biztos lehetsz!

Hogyan lehet az ember egyszerre boldog és szomorú? És miért lehet hogy ezek a lehetetlen érzelmek ilyen párban engem látogatnak több sűrűséggel, mint én azt valójában szeretném?

A kérdéseimet azért lövöm ki a végtelenbe, mert számos okból kifolyólag a legboldogabb ember lehetnék és ennek egy akadálya van, hogy mégis ha tükörbe nézek nem felhőtlen a ragyogás. A felszín alatt tudom-érzem, hogy ott van egy kis esőfelhő is magányosan. Hordozza magában azokat a kéretlen ajándékokat, amikkel a tudatos énem nem akar vagy nem tud mit kezdeni... ez alaphelyzetben nem lenne baj, hiszen kell az eső a nagy szárazságban, hogy újra életre keljen ami, élettelenné lenne. A baj, hogy kitakarja a napot és nem akar esni, csak árnyékot vet és gátolja a nap kedvező fényét, amivel növekedni lehetne. 

Esik az eső odakinn és valahol talán bennem is most, hogy miért jön a felhő elő? Mi a célja valójában és vajon mikor jövök rá, hogy pontosan mi ez? Senki sem tudja... remélem idejében ismerem meg!

Akinek volt hasonló élménye, ne habozzon megosztani velem! Szívesen olvasnám sorait.

A bejegyzés vége 23:05