Gondolatok és hullámzások

Üdv!

Én ma délutánig sziesztáztam, indokolatlanul. :D Ez van egyébként, meg a vizsgák miatt kellene aggódjak, de azt hiszem megőrültem és mindent last minutosan csinálok... mint a tenger és a hullámai, majd ha a közel a parti kimosódik valami, a tenger mélyéről. :"D Életem egy hasonlatban. Addig, hallgatok Pentatonixot, amíg függő nem lettem és állandóan valamelyik szólamot énekelem a zenéik közül. Az ő előadásukban megvilágosodtam, a let it go c. számot olyan szinten átértelmeztem, hogy nem tudom szavakba önteni, gáz de ez lesz az indulóm. :D És mindenkire rácsapom az ajtót, ha úgy tetszik, ez a tanulság, mert "leszaroooom". :D

Viszont hasznos voltam ma, abból a szempontból, hogy Tanának megígért ígéretemet betarottam és végre kap tőlem egy rajzos asztalt! Ma elmentünk közösen az IKEÁba és megvettük az égősort hozzá és haza érésem után, összeraktam neki, és ki is próbáltam, gyönyörű lett és kurva kényelmes is. Ilyen lett:

 Így néz ki, igen ez egy nyomtató elromlott scannerje volt, de kicsit felturbóztam! Ne dobjátok ki azt, ami pontenciálisan nem minősül szemétnek. :D A használt, de még menthető dolgok nálam kis műhely mágiával átalakulnak és új fukciós eszközökké változnak. Környezet barát próbálok lenni, a logikus? ötleteimmel, vagyis igyekszem, az lenni. Ez az igazi alkímia és mágia szerintem, át változtatni valahogyan.

A buszon haze fele az a gondolat kapott el, hogy a Karácsony a leg nem kedvesebb ünnepem, mert nem környezet barát. Sem a csomagoló anyagok, sem hogy a kis fákat látom kivágva és egymás hátán... olyan szomorú, hogy minden így végzi. Tudom nem kellene sajnálni és síratni, de minden pocsékolás, minden kárba megy egy pár nap örömére, ami kb már nem is rólunk és a lelkünkről szól, hanem a mutogatásnak és a kevélység örömének, hogy mindenki dagassza a saját kenyerét. Elundorít és elszomorít a tudat... én mondtam annak idején, hogy vegyünk egy műfenyőt és jelképessen emeljük fel, ehhez nem kell igazi, de nem. Minden évben kell.... őrültség az egész. Utána mi is kidobjuk, és mindig enyém a piszkos munka. A boltban az állat bőrőknél is, majdnem sírógörcsöt kaptam, hogy ezek sem bánatukban pusztultak el... egy kurvanagy darálógépben örlődünk, és idő kérdése, mikor süllyedünk az aljára. :( Ma nem vagyok vidám, pedig amíg nem kezdtem el ezeken agyalni, addig olyan kis feszültség mentes voltam... tessék erre jó az agy. Ilyenkor utálom, hogy tudok gondolkozni.

Tegnap este meg elalvás előtt egy olyan kép nyomasztotta a gondolataimat, hogy egy kislánynak a szemét úgy megkarmolja a cica, hogy majdnem megvakul vagy teljesen meg is vakul. Bosszúból a fájdalomtól és dühtől eszétvesztett kezdves gazdi pedig akkora erővel csapja a macskát a falhoz, miközben a falon egy nagy üvegképkeretbe csapódik az állat,   hogy ettől az ütközéstől a cicus agyrázkódást kap, ezért nem tud talpra esni és zuhanás után a padlón beveri a fejét, eltöri a lábát és nem tud elmenekülni a lánytól, aki megtapossa és egy nehéz tárgyal elveri a kis állatot és nyomorékká teszi a cicát, aki még a kilenc életéből elveszt ott a helyszínen nyolcat plusz félszemére megvakul. Utána már csak, sírni tudnak és sajnálják, hogy fájdalmat okoztak a másiknak... Végül évekkel később a polcra kerül egy közös kép a többi szép közös mellé, ahol a félszemű cica és félszemű gazdája jobban szeretik egymást, mint azelőtt. 

Ha valaki megtudja mondani, hogy miért jutnak ilyenek az eszembe... ilyenkor azt érzem, hogy nagyon NEM vagyok normális. Egyszerre félelmetes-borzongató-fájdalmas, de mégis A-B eljut a történet, a morbiditása ellenére és utána megnyugszik a fejem. Az, hogy a lelkem közben érzelmi hullámvasutazik, az evidens, de miért azt nem értem... ja és az egész onnan indult, hogy nem akartam megnézni a videót, amiben tényleg majdnem megvakul a lány a macskája miatt.... nem is fogom. Jobb nem átélni elég volt a mozi a fejemben. Ti is felejtsétek el, gondoljatok szép dolgokra. :D

Elballagtam enni és alkotni valamit. ^^