20/366

Hol jól érzem magam, és hol rosszul, nem tudom mikor lesz vége... minden esetre minden nappal egyre fakulnak az életjeleim. Nem kell már sokat várjak, hogy széthasadjon újra a szívem. Igen, mindig én rontom el... azt hiszem jobb ha beletörődöm és feladom, törött csontok és vér csupán ez vagyok.

Tegnap az egész napomat elbeszélgettem egy rendkívüli és kedves emberrel, akit a net hullámai sodortak kietlen tengerpartomra. Annyit mondhatok róla, hogy a hét tengert bejárta és én messziről figyelem hol egy magas árnyas fa tövében, hol a hullámokból. Nézem ahogyan a homokos tengerparton jár, egyenlőre.

Közben mi történik a világban, egyre inkább nem számít. Eltűntem és megint bezártam magam, fáradt vagyok, csalódott és a legszomorúbb, hogy még mindig reménykedem. Nem tudom kihasítani magamból, azt hogy akarom...és ha nem volna ennyire fontos, akkor már réges-régen vége volna. Vajon ő küzd belül? Mit élhet át? Gondol még e rám, vagy már felidézni sem akar? 

Az üresség testemben olyan hangot hallat mint ahogyan egy odvas fát a téli hideg szél átfúj, shpfúúúúhhh. És mégis ebben az ürességben szüntelenül ver a szívem, pumpálja az életet és a vért. Minden dobbanása és lüktetése visszhangzik bennem, felemelkedik és lesüllyed akárcsak a kék végtelen óceán a fehér tajtékokkal. Hullámok... olyanok, mint én felemelkednek, majd önmagukba visszabuknak, hangos robajjal, hogy újra felkeljenek és újra meghaljanak. Ez vagyok én egyszerre élő és egyszerre holt.

A mai reggelen gyönyörűen sütött a nap, ezért lőttem egy képet. A szöveg végére beteszem, meséljen e kép tovább helyettem.