27/366

Tejfehér köd mosta össze a kinti világot, az ablakomból nézve, csak szürke pacákat láttam... A szokásos időben keltem fel egész nap vártam, hogy megcsörrenjen a telefon. Nagypapám hívását vártam, de csak pár órával ezelőtt hívott fel... nem örültem neki, reggel óta azért keltem fel, hogy menjek hozzá, de a nap teljesen hiábavaló volt.

Az egész napot, azzal töltöttem, hogy nyakig beöltözve ültem a gép előtt közel 200 oldal álláshirdetést olvastam végig, de hiába. Nem történt meg ma sem a csoda, mindegyik állás amire mennék olyan dolgokat kér ami nem én vagyok, vagy amihez minimum már kétszer meg kellett volna váltanom a világot. 

Leültem délután filmezni kicsit, romantikus-szomorú hangulatban, újra megnéztem az egyik kedvenc filmemet. Nem mondom, azt hogy végigbőgtem, de volt pár pillanat, amikor meg kellett álljak, mert a szegény kicsi szívem a főszereplőével együtt darabokra tört. Jelenlegi életem erről szól... a törött szívem, az összetiport zavarodott lelkem és a fejemben ellenkező dologról. Egy dolog tartja bennem a varázslatot, a hit, hogy minden úgy alakul ahogyan alakulnia kell. Egyébként meg, ha esetleg, tényleg széthasad a szívem, akkor sohatöbbé senkinek semmit..

A jó hír viszont, hogy... ja állj! Nincsen jóhír. :"c Az ez évre vonatkozó versírást abba hagytam 20. magasságában. Miért? Annyira zaklatott vagyok, és annyira nincsen bennem már sok minden, amivel neki indítottam, hogy képtelen vagyok bármit is írni, magamról, róla, magunkról. Elfogyott az üzemanyag... remélem azért még néha fogok verset írni.

Előpakoltam a súlyzókat is, 5,8 kilósakra állítottam őket, egy a baj mivel mentálisan és lelkileg nem vagyok jól esélytelen, hogy emelgessem őket. Se motivációm hozzá, se kitartásom, plusz kinek??? :c Tök mindegy, kábé ha így nem vagyok jó, akkor minek erőlködjek? Úgysem fognak észrevenni! Félig már feladtam és bedobtam a törölközőt... inkább maradok egyedül, ezt én még egyszer nem akarom átélni, olyan vagyok mint egy szellem. Szó szerint.

A testemben úgy ver a szívem, hogy a bennem levő ürességben visszhangzik, minden dobbanása. Egyre többször kívánom azt, bárcsak ne dobbanna többet bennem..... minden ami körbevesz felesleges. Bárcsak másoknak adhatnám a sok javaimat, adottságaimat, a lélegzetem, mert az én életem hiábavaló, csak egy partra vetett hal szánalmas vergődése egy nagy pocsolyában...nem biztos hogy másfél hónapon belül, el szeretném fújni a gyertyákat a születésnapomon...

Sajnos, a sötétség lassanként átszövi a testem, mindennap egy kicsi odalesz belőlem... nem tudom hogy hol és mikor jön majd a következő állomás az életemben, de ez az út és vele az utazás most nagyon kellemetlen. Félek, rettegek a saját démonaim üldöznek, nem tudom hogy valós az érzékelt veszély vagy csak a démonaim által keltett illúziók. Nem jön a segítség, magamtól senki sem menthet meg... de úgy tűnik senkinek nem is áll szándékában. Bárcsak álomba merülnék, hosszú boldog álomba, ahol minden valóra válik, én visszaváltozom azzá a napsütötte emberré, aki voltam, és az is maradok életem végéig. Soha többé nem kísért meg a gonosz, nem törnek rám kínzó kérdések, önvád és kételyek a fejemben. 

Hol vagy ilyenkor Isten? Hallod az imáimat? Az egyetlen ajándékod számomra, csak a remény? Meddig tudod nézni a szenvedésemet, meddig hagysz így? Sosem felelsz hívásomra, miért? Ekkora nagy a bűnöm?

és csendesen könnyeim kicsordulnak és úgy mosódik össze a világ, ahogyan a tejfehérbe burkolózott táj.