29/366

Leutaztam 10:23 az S 50 jelzésű Monor felé tartó vonattal Péterire, anyutól még volt annyi bőr az arcomon, hogy elkérjek rá pénzt, de szerettem volna menni. Mire megérkeztem felemelkedett a köd, és lassanként elkezdett szitálni az eső. Én az állomástól egészen begyalogoltam faluig, 2x is megálltak kocsival, hogy ne vigyenek-e be. Mondtam nem kell, mert lehet, jönnek majd értem a szembeforgalmi sávon. Persze nem mondtam igazat, sétálni akartam érezni a hűvös esőcseppeket a bőrömön, a nedves levegőt magamba szívni és leballagni azt a pár kilométert a nagy erős és semmire kellő hosszú kövér lábaimmal. Amik egyébként másoknak nem is az, de én meg nem szeretem a testem sok részét... de majd egyszer jön valaki akinek nem az lesz a fontos, hogy milyen vagyok kívül, hanem milyen ember vagyok és milyen kincsen vannak belül, de mindegy. Reménykedem még azért, hogy keressen meg a bizonyos személy engem, de nem áltatom annyira magam, hogy olyan nagyon kellenék neki, mindegy. Februártól nem keresem feleannyit sem mint, eddig... ha ez kell történjen, hogy eltűnünk, legyen így. Ettől nekem nem fog kevesebbet jelenteni, úgyan úgy szeretem.

Öhm igen ott tartottam, hogy ezeken gondolkoztam, ezeken is gondolkoztam a sétálás során, majd egy kereszteződésnél lettem figyelmes arra, az érzésre, hogy nem jó irányba megyek. Becsuktam a szemem és új irány felé vetettem magam, majd kiderült nem tévedtem, a vendéglátómba éppen-csak-hogy-nem beleütköztem, mert annyira bámultam a sáros és félig beázott bakancsomat. Eltöltöttük a napot beszélgettünk, de nm olyan sokat az időjárástól és sok más dologtól eléggé levertek voltunk... de persze nem volt annyira rossz, csak nem voltunk olyanok mint a napsütéses tavasz, az időjáráshoz hasonlóak voltunk. Lassúk, lusták, szürkék, csendesek.

Aztán visszafelé is vonat haza, de ez már a régi vicinális volt, de nem zavart, vonat, vonat... A-ból visz B-be, teljesen jó nekem mindegy volt már. A kökin lesétáltam a buszomhoz, tömve volt azért én még besurrantam az emberek elé, felhördült a járgány, záródott az ajtó és már gurultam is hazafelé. Este pontban hatra itthon voltam és onnantól elindult a szenvedés... senki sem ír vissza, mindenkinek eljött a péntek és máris egyedül maradtam megint. Se pénz nem maradt nálam és más sem. Levetettem a ruháimat, átöltöztem itthoni játszós ruhába, megvacsoráztam majd beültem egy kád forró vízbe és a telefonnal a kezemben próbáltam lehiggadni és elfoglalni magam, de esélytelennek bizonyult. Sajnos a percenként frissített tumblr és facebook sem segített ebben, közel 30 perc után eldobtam a telefont és becsuktam a szemem. Ellazítottam magam, mély levegőket vettem és megpróbáltam csak létezni, kizárni a fejemből mindent amivel telítődtem. A víz tökéletes közeg volt, hogy meditáljak, és létezzek, ne érezzem a testem eggyé váljak az elemi érzéssel a vízzel és a levegővel. A vízben és vízen lágyan ringatózó ki nem nyílt lótusz virág voltam... Éreztem ahogyan lassan felkel a nap és a szirmaim lassan kiengednek és óvatosan kinyílnak, persze nem sikerült teljesen kinyílni, félénk és óvatos módra csak éppen hogy kitárultak ezek a virágfejek.

Majd visszatértem a valóságba, bőven rossz volt egy ilyen meditációs élmény után. Leengedtem a kád hideggé vált vizet, felöltöztem és kidőltem a kanapémra, mellém behuppant a kis kutyám és közel másfél órán keresztül úgy szeretgettem, mintha a saját vérem volna. Elmeséltem neki az érzéseimet és a gondolataimat, mint ahogyan mindig is szoktam, cirógattam szüntelen és megunás nélkül, majd láttam hogy valami kis fájdalmas pontja van, ott egy kellemes masszírozást is szervizeltem. A szeretet, az amikor a másik ember igényeit nézed és nem a sajátjaidat... és elgondolkoztam, hogy én képes vagyok szeretni, bármit és bárkit. De engem nem, és ez nem az én hibám. Én akkor és most is mindenkiért 120-200% mindent megtettem amit szívvel-lélekkel-testemmel-eszemmel és még kitudja hányféle képpen... elfáradtam, hogy én mindig adok és alig kapok. Nekem nem megfogható dolgok kellenek erre döbbentem megint rá. Ölelés-csók-szép szavak-simogatás- odabújás- nevetés- mosolygás.... ilyenek kellenek, a törődés a szeretet és hogy egyszerűen érzem és tudom kész. Biztonságra vágyom ebben a bizonytalan létben. Szóval ezt mind jelen élethelyzetben a kutyám biztosítja ami valahol kárpótol, és egyben van amikor spontán elsírom magam, hogy egy kutya... 

Fenn maradtam egyenlőre... lehet átcsábul hozzám spontán ma estére 3 vendég. Ha jönnek a hajnali járattal jöjjenek, ha nem akkor nem semmi vész. Ez a péntek nem vidám, nem jó és végképp nem érzem azt, amit általában péntek este kellene az ember hogy érezzen. :I Hát szóval ilyen volt ez a mi nap....  Ha tudnék, most sírnék bőven, de inkább úgy vagyok vele, hogy kár a könnyeket pocsékoni, plusz most annyira egyenes vagyok az érzelmi görbémen, hogy nem is lehetséges opció ez.