Áááh. Jó régen nem voltam itt fenn. Nagyon furcsa feltolni ide a kicsi arcocskámat. Hullámzom még mindig. Egyre kevésbé van bennem az élet nevű dolog. Napról napra azt kívánom, bárcsak elérne a vég és akkor végre nyugalmat lelhetnék, egy másik világban. Földi testem megpihenhetne és kiszabadulhatna belőlem az ami a testbe zárva vár.
Szerelmes voltam... nem tudom képes leszek e valaha újra szeretni. Bennem most akkora űr van, hogy az már egy feketelyuk... mindent elnyel magába szív és sosem elégszik meg semmivel. Belülről emésztem fel magam... csak ennyi van. Senkit sem akarok a környezetemben megrémíteni, de attól félek hogy sosem épülök fel... És a szívemet hiába varrom meg újra, ott ahol egyszer elszakadt a varratok örökre ott maradnak és minden dobbanásnál fájdalmasan fogják húzni az izmokat.
Egyébként meg itt a gyönyörűséges tavasz, nem győzőm gyerek szemmel nézni az anyatermészet gyönyörűséget, amiket megalkotott. Bárcsak embereket is ilyen szépnek teremtették volna. De nem mi gyarlók vagyunk... sosem fogunk olyan illatosak és olyan csodálatosak lenni, mint egy fűszál vagy mint egy színpompás virágszirom. Vagy mint, a hatalmas nagy és gyönyörű kék égbolt a fejünk felett.
Hiányzik az régi énem... nem tudom hová lett. Elromlottam, elfáradtam és nincsen hitem. Elfogyott, kimerült, elveszítettem. A remény játszik még velem és a világommal, de már bizalmatlan vagyok a reményekkel szemben is. Nem tudom merre visz az utam és hogy hová haladok... de egy biztos, ha ez így megy tovább nem várom meg a nyarat, hanem az örök nyarat választom és visszaadom a földnek a testem, minden lehetőségemmel együtt. Eleget küzdöttem, nem fogok tovább harcolni... azt hiszem mára ennyi depresszió éppen elegendő volt. Remélem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése