Egész nap az ágyban összegömbölyödve feküdtem, mint egy kis sün. A tegnap esti randiból búcsútalálkozó lett, a szívem egy része elhalt. Tudom, hogy ez nem a vég és folytatódik a dolog, de mégis legalább olyan rossz mintha szakítottunk volna. Nem fogom látni élőben megint vagy félévig... gyötör a gondolat és a kín. Az élet újra és újra megöl, ehhez képest a halál édes csók lesz, ami örök álomba ringat majd el.
Túl dramatizálom? Nem, tényleg ami fáj az fáj, akár teszek ellene akár nem. Ezért úgy döntöttem ágyban maradok és nem kelek ki, amíg csak tudok, nyilván ez azzal jár, hogy majd éjszaka nem alszom. De hát nincsen mit tenni egy olyan szerelembe estem, ahol se éjjelem se nappalom. Ágyamat nem fűti más csak a vágy, hogy mikor látom újra viszont és hogy mikor érnek hozzám megint szeretettel és kedveskedő szavakkal. Lassan kezdem feladni magam... nem tudom ki vagyok és mit akarok, az élet, amit élek mostanság újra hiába való.
Létezik a szerelem, megcsókol, megölel, ölébe ültet aztán egyedül hagy, magányosan az emlékekkel és álmaiddal. Ez az amit ajándékba kapsz, és a hulló bánatos könnyeid.
Megint űr van bennem... egy rossz furcsa érzés, az élőtől az életről lemondó könyörgés... hogyan legyek így napsütés és vidámság, az emberek szemében a ragyogás és csillogás. A tűz, a fény a varázslat lelkem nem lobog éppen hogy csak hamuban parázsolgat. :I
Szeretném, ha végre minden jóra fordulna már... különben inkább vigyen el örök keringőre maga a fekete köpönyeges öreg halál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése