Hali!
Nem túl vidám a kedvem, annak ellenére, hogy sok jó dolog történt is velem, most valahogy sokkal több a rossz. Feladok mindent, amibe belekezdtem, úgy érzem annyira szépíteni szeretném a saját valóságomat, hogy az már fájdalmas. Minden, amibe belefogok egy kétbalkezes próbálkozás és a végeredmény is olyan... Legyen szó a rajzaimról vagy bármi egyébről, nagyon elegem van az egész mindenből. A jelmezes dolgokkal is nagy valószínűségekkel is felhagyok és szépen lassan a többi tevékenységemmel is. Semmi értelme, azoknak a dolgoknak amiket szeretek, semmire sem viszem belőlük és már csak több fájdalmat jelentenek, mint örömet. Időnként azt kívánom magamnak, bárcsak elvesztettem volna a kézügyességemet, amikor a kutya megharapott és akkor nem lenne ilyen gondom. Lebénult kézzel nem lehetne semmit sem. Nem értek semmihez, kontár vagyok.... okoskodó idegesítő, nagy arcú, egoista, önimádó majom. Ezmind. Utálom magamat és amiket elkövettem, egy evolúciós zsákutca vagyok, bármerre is indulok el. Nem örülök, hogy a világra jöttem... nem tudok örülni, meghalt az a részem. Már réges - régóta csak egy tévedés vagyok... és ezt már régen is tudták mások, én még csak most ébredek rá. :C
Szvsz az embernek inkább legyen ezer irigye, mint egy sajnálója.
VálaszTörlésMi lenne, ha felvennéd az eléd dobott kesztyűt? Nem tudom elhinni, hogy unod azt, amiről annyira szépen tudsz írni, hogy az ember kedvet kap hozzá - nem feltétlenül ugyanazt csinálni, amit te, de írásaid olvasva nekem kedvem támad azt csinálni, amivel egyébként is foglalkozom, de néha elkap a "majd holnap". Legjobb Múzsa a határidő - nem én találtam ki, de a mindennap elvégzett munka (ha robotnak tűnik is időnként) meghozza gyümölcsét.
Szurkolok neked, az ártani nem használ! VM!
Szia!
TörlésHát ritkán szoktam felvenni, inkább elmegyek mellette. Van egy rossz hisztis énem, amikor írtam akkor romokban voltam. Azóta már megoldódott a gond, tettem róla, de nagyon nagy vakság lenne, ha letagadnám, hogy sokmindennel kapcsolatban rejtetten ezt érzem. Sosem vagy legalábbis nagyon ritka pillanatok azok, amikor teljes egész értékűnek érzem magam vagy azt, amit létre hozok. Furcsa, hogy amikor ingerült vagyok (az a jó, hogy) akkor vagyok a legőszintébb, még magam előtt titkolt dolgok is előtörnek.
Egyre inkább nem tudom, mit kezdjek magammal és a létezésemmel. Eljött az a pont, amikor már semmi sem elég jó, amikor már magamat sem tudom elviselni és nem értem, azt, hogyan tudnak mások. Ezek még megoldásra váró kérdések. Kitudja meddig.
Azért, Köszönöm az erősítést! :)