Lüktet bennem valami fekete színű festék, minden szívdobbanásommal egyre jobban terjed szét a testemben ez a sötét vékony fonál. Amikor teljesen ellep belülről ez a sötétség szövedék, akkor könnyek formájában kicsordulnak szememből és kezemre cseppenve összegyűlnek egy nagy obszidián kő formájában. Ezek a kételyek könnycseppjei, lelkem hangtalan és fájdalmas kiáltásai, kilátástanok és a félelemből keletkeztek. Egy olyan belső világból, ami mindannyiunk közös belső része. Kinézetre ez a hely akár egy hervadt virág, száraz, vékony, törékeny és sötét és pillanatnyi örömöket ad. Illata fájdalmas és nehéz, összeszorító érzésekkel tölti be a tüdő apró hólyagjait....

Tudsz te olyan bejegyzést összehozni, mint régen...csak idő kell hozzá, meg egy kis ihlet :)
VálaszTörlésNem veszett az el, ott van benned ;)
Köszönöm, hát lehet hogy tényleg maradt valami bennem. Furis, hogy mindig csak a "régi-depis" dolgokat tudom ízesen megírni. :D
TörlésÜdv a klubban ;) Nekem is majdnem minden versem pont erről szól. De szerintem azért van ez, mert az emberek természetesnek veszik a boldog életet, vagy legalábbis az számít rendkívülinek, ha valami rossz történik velük.
TörlésEgyébként is, a magyar ember pesszimista. Az jut eszébe először, hogy nem lehet megcsinálni, mit nem lehet megcsinálni, és nem az, hogy mit lehet, vagy mit tud.
Teljesen a másik végéről közelíti meg a dolgokat.
Mondasz valamit! Azt hiszem lassan kezdem érteni... :) Akkor ez hozzá tartozik a magyarságunkhoz... legalábbis a racionális részem betudja ezt ennek, egy bizonyos szinten. :D
Törlés