Félelmetes tükörkép

Azon gondolkoztam el, miközben a régi blogon olvasgattam az írásaimat:
-Te jó ég ki ez a Gray és mi az a varázslat ami benne van a soraiban?
Meglepő visszaolvasni, amiket ír az ember saját magamon ledöbbentem, hogy tudtam ilyen módon írni:

"Ismerős dallamok csendülnek fel a fülemben Florence földöntúli hangja a fülemben, úgy szólal fel, mint az űrben a porból születő csillagok, egyszerűen felragyog és vakít. Hagyom, hogy vezessen a hangja követem megrészegült elmémmel és végtagjaim önkéntelen mozgásba, kezdenek, szám akaratlanul is a titkos varázsigéket mormolja s révületbe esem. Hajtincseim az arcomba csapódnak újra és újra, ez már az önkívületi állapot nem érzékelem a külvilágot eggyé váltam a zenével, önmagammal, a pillanattal. Élvezem a létezést, az életet, ami vagyok..." Innen

Most azon jár a fejem, hova tűnt ez a részem, ami ilyen intuitív, varázslatos, kreatív és művészi? Te jó ég, mivé lettem csak önmagam ismétlődése vagyok, rohanok előre a világban egyre jobban préselődöm össze egy apró ponttá és a mondani valóm is csak egyre jobban tömörül össze és eltűnik a hangulata és a varázsa? Miért? Nem a világ megváltásról van szó, hanem rólam, ki lettem tényleg beszürkültem eltűnt a titokzatos varázsom, elbánt velem az idő? Mi történt és történik velem, miért vagyok önmagam árnyéka és miért érzem ezt, ha felolvasom újra magamtól a fenti idézetet? Feldobtam magamnak a leckét... és őszintén mondom nem értem, a romlás virágai már meg is rontották volna a belsőmet, elveszítettem azt, ami egykoron az enyém volt? Elbizonytalanodtam, lesújtó érzés.

                    Félelmetes az ember és az ő önnön tükörképe....