Húsvét

Úgy tűnik az élet megint úgy, hozta, hogy térjek vissza a blogoláshoz, azt hiszem most már a maradék reményeim is elszálltak az emberekbe és az emberiségbe vetett hitemet illetően. Mivel, egy ideje az emberek úgy játszadoznak velem, mint a rongy játékokkal szokás. 

Napról napra, erősödik bennem, hogy elmenjek jó messzire távol az emberektől egy tengerpartra vagy az erdőbe élni egyedül, ahol senki sem zavarhat magányomban. Nem tudom, mit követtem el, amiért ekkora büntetést szabott rám az élet... semmi sem működik. Hiába próbálok kedves, rendes, közvetlen lenni MINDIG és kivétel nélkül megszívom. Kurvára minden mindegy állapotban vagyok... ha nem lennék kurva gyáva már régen kiléptem volna a panel ötödik emeletéről az ablakon. Fejben már annyiszor megöltem magam, hogy nem tudom megszámolni sem... pffff.

No mindegy. Ma is el fog telni egy nap, miközben én egyedül a szobámban ülök és kurvára senki sem keres meg. Miért is keresne meg? Ha én keresek bárkit az sem, jó mert dolgozik, nem ér rá. Éppen az öribarijával lóg. Gecire undorodom ettől az élettől, amit "ajándékba kaptam". Akkor inkább kösz nem kell. Így nem.

Vége

Gyönyörű este volt a tegnapi. Akkor jöttem rá, hogy szingli vagyok... kidobtak. Egy fotó árulta el az egészet, csak egy laza kis smárolós kép... és hozzám pedig annyi nem jutott el, hogy bocsi de vége. Vagy valami. Gerinctelenség... még csak születésnapomkor sem írt... ezt kaptam születésnapomra: Megcsalást és elhagyást! Szabad vagyok... nagyon jó! Soha többet nem érhet hozzám senki sem.... elég volt.

Félév az életemből, tele hazugsággal és illúzókkal. Istenem.

Kötelékek, varratok, tavasz

Áááh. Jó régen nem voltam itt fenn. Nagyon furcsa feltolni ide a kicsi arcocskámat. Hullámzom még mindig. Egyre kevésbé van bennem az élet nevű dolog. Napról napra azt kívánom, bárcsak elérne a vég és akkor végre nyugalmat lelhetnék, egy másik világban. Földi testem megpihenhetne és kiszabadulhatna belőlem az ami a testbe zárva vár. 

Szerelmes voltam... nem tudom képes leszek e valaha újra szeretni. Bennem most akkora űr van, hogy az már egy feketelyuk... mindent elnyel magába szív és sosem elégszik meg semmivel. Belülről emésztem fel magam... csak ennyi van. Senkit sem akarok a környezetemben megrémíteni, de attól félek hogy sosem épülök fel... És a szívemet hiába varrom meg újra, ott ahol egyszer elszakadt a varratok örökre ott maradnak és minden dobbanásnál fájdalmasan fogják húzni az izmokat. 

Egyébként meg itt a gyönyörűséges tavasz, nem győzőm gyerek szemmel nézni az anyatermészet gyönyörűséget, amiket megalkotott. Bárcsak embereket is ilyen szépnek teremtették volna. De nem mi gyarlók vagyunk... sosem fogunk olyan illatosak és olyan csodálatosak lenni, mint egy fűszál vagy mint egy színpompás virágszirom. Vagy mint, a hatalmas nagy és gyönyörű kék égbolt a fejünk felett.

Hiányzik az régi énem... nem tudom hová lett. Elromlottam, elfáradtam és nincsen hitem. Elfogyott, kimerült, elveszítettem. A remény játszik még velem és a világommal, de már bizalmatlan vagyok a reményekkel szemben is. Nem tudom merre visz az utam és hogy hová haladok... de egy biztos, ha ez így megy tovább nem várom meg a nyarat, hanem az örök nyarat választom és visszaadom a földnek a testem, minden lehetőségemmel együtt. Eleget küzdöttem, nem fogok tovább harcolni... azt hiszem mára ennyi depresszió éppen elegendő volt. Remélem.

Születésnap

A 24. életévem nem sokára betöltöm... óramű pontossággal 35 perc múlva.

Nem tudom...

Az élet megevett, megrágott és kiköpött... minden egyes nap egy lépéssel közelebb tol, ahhoz hogy egy szép napon, valami csúnya módon tegyek pontot a nem túl szép életem margójára. Én hiába akarom, de az élet mindig nem... akkor minek ez az egész? Felesleges ezért az összes év amit kaptam... Bár másnak adatott volna meg hogy éljen helyettem.

Tudom honnan jöttem, jól ismerem a múltam.

Mégis, a jelen pillanatban nem tudom ki vagyok, mit akarok igazán és hová tartok. Feladtam sok mindent, hogy eddig eljussak és rólam is sokan már lemondtak. Túl bizonytalan a helyzetem, és képtelen vagyok felkelni rettegés nélkül álmatlan álmaimból.

Mert, tudom hogy a holnap is eljön és megint próbák elé állít. Még több fájdalom, szenvedés és reménytelenség. Nem tudom élni azt az életet, ami nem létezik… és így nem is akarom. 

Február 18.

A sok kérdés közül az Egyetlen legnagyobb kérdés van bennem:
Szeret-e még engem, úgy ahogyan akkor szeretett?
Én Az Istenem kezébe adtam magam, hozza el nekem ő a választ.
Nem tudom, mit gondoljak már.

34. nap: Feb. 3.

Nem régen keltem fel, nagyon nem érzem magam jól. Reggel még próbáltam kicsit aludni, de szabályosan, valaki folyamatosan annyira erősen gondolt rám, hogy képtelen voltam pihenni, csak hánykolódtam az ágyban. Gyenge vagyok, és gyanúsan nem jól érzem magam, szóval a mai napi tekerést nem akarom megkockáztatni, hogy beteg legyek. PLusz ma sokkal fosabb idő van, mint tegnap volt, mert most egy hűvös, nedves és nyálkás idő van, pont ezt nem szeretem annyira.

Ja egyébként próbáltam tegnap is beszélgetni a környezetemben emberekkel, de annyira nem megy hogy úgy döntöttem, én már inkább senkinek sem írok semmiért. Leszarom a szociális létezést, egyszerűen én beszélgetnék, de senki sem akar. Érzem, úgy hogy inkább befogom a kicsi számat, magamra terítem a láthatatlanná tevő köpenyemet és már itt sem vagyok. A blog továbbra is menedék számomra, az életem pedig egy tök felesleges dolog, mert mindig a végén egyedül maradok. :) A szerelem is megtalál nagy kegyesen és ritkán, vagy legalábbis azt hiszem és végül amikor már mindenem a másé, hoz egy olyan élethelyzetet, amit nem tudok hova tenni és fájdalmak között ott hagy egyedül. Szóval ha az ég tényleg ezt akarja, akkor BE IT! Gyerekkorom óta mindig ez van velem, igyekszem felnőni és elfogadni, hogy a boldogságot meg kell találjam a magányban és önmagamban. Nem kell, hogy velem örüljenek, nem kell a részvét sem egyéb. Csalódott vagyok, hmm talán kicsit, szomorú vagyok? Nem. Csak szimplán I DON'T CARE állapotba jutottam... mindennel kapcsolatban.

No mindegy, vissza az olvasáshoz. Webcomicokat olvasok, a legjobb időtöltésem.

33. nap: Feb. 2.

Most értem haza, elfáradtam huh. Biciklis túráztam kicsit a környéken és azon is túl, a térkép szerkesztővel birkóztam sokat, hogy meg tudjam csinálni a nagy térképet, hogy merre kacsáztam az új kis szerzeménnyel. De egyenlőre még nem sikerült... szóval csak annyit tudok mondani, hogy 3 nagyobb megállóval és kb. 3 óra alatt tekertem kényelmesen 16,4 kilométert, vegyes terepeken, volt benne emelkedő, lejtő, sík, murvás is. Szóval mindig máshol kellett dolgoztassam a kis lábaimat. Nem gondoltam volna, hogy második alkalommal majdnem a 3x-osát fogom letekerni a tegnapi napnak... :"D Hajt belül valami nagyon, de ennek csak örülök. Legalább addig sem itthon vagyok! Mára még hátra van egy kevés súlyzózás, munka keresés és valami kis kézműves chilloutnak...

Tegnap este még pár sort beszéltem a hugommal és azt tanácsolta, hogy merjek élni, tervezzem a jövőmet és úgy éljek, hogy ne bánjak meg semmit sem. És a párkapcsolati dolgokkal kapcsolatban meg csak annyit fűzött hozzá, ha a másik fél benne akar lenni az életedben, nem kérdés, hogy dolgozni fog érte, hogy benne legyen! Nem hittem volna hogy egyszer kettőnk közül ő lesz a bölcsebb. :3 Szóval megfogadtam ezeket és ennek fényében keltem ma is és az elkövetkező években így fogok, neki van igaza. :) 

*Elmászik enni*

32. nap: Feb. 1.

Megvettem az új szerelmetes szabadidős tevékenységemet, egy gyönyörű méregzöld nagy 26'-os biciklit! :3 Annyira jó érzés volt évek után újra felszállni erre a csodás találmányra és végig száguldozni a 10 vagy 15 km/órás sebességgel az emberek és autók között, csak tekerni a métereket! :3 Van pár apróság, amit át kell majd nézzek rajta és pár apróság, amit még majd be kell szerezzek hozzá, de attól függetlenül nagyon klassz! :D 

Mindennap minimum napi egy óra tekerés a tervezett, de inkább csak a időjárástól teszem függővé, nyilván szar időben és hidegben nem fogok megbetegedni csak azért, mert én most sportolni akarok, mint egy őrült. Plusz bekészítve itt vannak a súlyzók is hamarosan majd azokat is előveszem egy intenzív 45 perces kis tréningre. Nem lustálkodom tovább, minden rossz érzést és stresszt ezekkel fogok levezetni. :) A mai első hazahozatal eredménye hogy 5,6 kilómétert tekertem... nem mondom hogy 0 hatása volt, azért érzem, hogy ez bemelegítésnek egészen korrekt volt. Bár az öltözékem miatt nem volt kényelmes és a végére eléggé kifáradtam. :( 

Most az ágyban írogatom a blogot, olvasgatok, hamarosan nekiállok majd rajzolni, mert nagy terveim vannak 3D modellezés terén, bár fogy az időm, úgyhogy van kész leszek májusig vagy karácsonyra... ennél többet nem tudok mondani az üggyel kapcsolatban sajnos. :( 

Kifizettem a banknak egy rakat pénzt, és szerencsére már nincsen sok hátra, de nem örülök, hogy még az is fizetni kell plusz ráadásnak ott van, hogy van még 3 hónap Társadalom biztosítás ami megint ilyen kabbe a faszom kategória. Szóval gőzerővel keresem a munkákat, küldözgetem az önéletrajzomat, ahova tudom. Hátha összejön már valami, mert ez így nagyon gázos. Meghát ha felvesznek a fodrász suliba, annak azért lesz költsége egy idő után, nyilván megkell venni eszközöket, munkavégzéshez kiegészítőket stb. Meglátjuk, mit tartogat a sors nekem.

őőő megyek enni :3

31/366

Az utolsó mocskos nap is eltelik ebből a hónapból! Repül az idő! 

Ma leütöttem magamnak egy biciklit, holnap megyek és át is veszem, ha minden nagyon király, akkor azzal jövök haza! :3 Egyébként meg ma gyöngyöket válogattam szét üvegekbe, aztán megfűztem belőlük, egy gyönyörű karkötőt. :3 Ilyen lett. 

Egyébként ma egyáltalán nem voltam beszédes hangulatban, habár ettől nem volt rossz kedvem... csak nem igazán tudta beszélgetni. Elővettem a súlyzókat is február rettegj, a kis 6 kilósakkal megpróbálkozom... de már előre bennem van, hogy gáz meg ciki... de valahonnan folytatni kell. Szeretnék idén nyáron fitt lenni.. Azt nem próbálom behazudni magamnak, hogy szép és jó testem lesz... mert nem cél. Csak szeretnék úgy 70 kiló lenni és szálkás, mint a halacskák általában. Nem baj, ha nincsenek felhő méretű izmaim... nekem nem kellenek... Egy filigrán kis ékszer szeretnék lenni. :P

Mennem kell kutyasétára... aztán alvás holnapra van dolog bőven, sőt egész hétre!! :I

30/366

Hajnalban beájultam reggel nyolckor és aludtam vagy bő négy órát, amikor is jött a telefon, hogy dolog van menni kell. :"D Nem örültem neki, de ha menni kell, akkor menni kell. Szóval felöltöztem és mentem is, átbeszélgettünk jó pár órát. Mire megint csörgött a telefon, hogy változik a program, menni kell be a büdös-pest-city-be mert megjött a novemberi fizetés... A január tökéletes lezárása volt ez.

Hazaértem este 18:00 körül és azóta lustálkodom, pakolászom és gondolkozom, hogy holnap mennyi mindent kell elintéznem. Huh és megint hajnali nem tudom hány van... szeretlek idő tényleg. :"D Mehetek is alukálni így kettőkor.

29/366

Leutaztam 10:23 az S 50 jelzésű Monor felé tartó vonattal Péterire, anyutól még volt annyi bőr az arcomon, hogy elkérjek rá pénzt, de szerettem volna menni. Mire megérkeztem felemelkedett a köd, és lassanként elkezdett szitálni az eső. Én az állomástól egészen begyalogoltam faluig, 2x is megálltak kocsival, hogy ne vigyenek-e be. Mondtam nem kell, mert lehet, jönnek majd értem a szembeforgalmi sávon. Persze nem mondtam igazat, sétálni akartam érezni a hűvös esőcseppeket a bőrömön, a nedves levegőt magamba szívni és leballagni azt a pár kilométert a nagy erős és semmire kellő hosszú kövér lábaimmal. Amik egyébként másoknak nem is az, de én meg nem szeretem a testem sok részét... de majd egyszer jön valaki akinek nem az lesz a fontos, hogy milyen vagyok kívül, hanem milyen ember vagyok és milyen kincsen vannak belül, de mindegy. Reménykedem még azért, hogy keressen meg a bizonyos személy engem, de nem áltatom annyira magam, hogy olyan nagyon kellenék neki, mindegy. Februártól nem keresem feleannyit sem mint, eddig... ha ez kell történjen, hogy eltűnünk, legyen így. Ettől nekem nem fog kevesebbet jelenteni, úgyan úgy szeretem.

Öhm igen ott tartottam, hogy ezeken gondolkoztam, ezeken is gondolkoztam a sétálás során, majd egy kereszteződésnél lettem figyelmes arra, az érzésre, hogy nem jó irányba megyek. Becsuktam a szemem és új irány felé vetettem magam, majd kiderült nem tévedtem, a vendéglátómba éppen-csak-hogy-nem beleütköztem, mert annyira bámultam a sáros és félig beázott bakancsomat. Eltöltöttük a napot beszélgettünk, de nm olyan sokat az időjárástól és sok más dologtól eléggé levertek voltunk... de persze nem volt annyira rossz, csak nem voltunk olyanok mint a napsütéses tavasz, az időjáráshoz hasonlóak voltunk. Lassúk, lusták, szürkék, csendesek.

Aztán visszafelé is vonat haza, de ez már a régi vicinális volt, de nem zavart, vonat, vonat... A-ból visz B-be, teljesen jó nekem mindegy volt már. A kökin lesétáltam a buszomhoz, tömve volt azért én még besurrantam az emberek elé, felhördült a járgány, záródott az ajtó és már gurultam is hazafelé. Este pontban hatra itthon voltam és onnantól elindult a szenvedés... senki sem ír vissza, mindenkinek eljött a péntek és máris egyedül maradtam megint. Se pénz nem maradt nálam és más sem. Levetettem a ruháimat, átöltöztem itthoni játszós ruhába, megvacsoráztam majd beültem egy kád forró vízbe és a telefonnal a kezemben próbáltam lehiggadni és elfoglalni magam, de esélytelennek bizonyult. Sajnos a percenként frissített tumblr és facebook sem segített ebben, közel 30 perc után eldobtam a telefont és becsuktam a szemem. Ellazítottam magam, mély levegőket vettem és megpróbáltam csak létezni, kizárni a fejemből mindent amivel telítődtem. A víz tökéletes közeg volt, hogy meditáljak, és létezzek, ne érezzem a testem eggyé váljak az elemi érzéssel a vízzel és a levegővel. A vízben és vízen lágyan ringatózó ki nem nyílt lótusz virág voltam... Éreztem ahogyan lassan felkel a nap és a szirmaim lassan kiengednek és óvatosan kinyílnak, persze nem sikerült teljesen kinyílni, félénk és óvatos módra csak éppen hogy kitárultak ezek a virágfejek.

Majd visszatértem a valóságba, bőven rossz volt egy ilyen meditációs élmény után. Leengedtem a kád hideggé vált vizet, felöltöztem és kidőltem a kanapémra, mellém behuppant a kis kutyám és közel másfél órán keresztül úgy szeretgettem, mintha a saját vérem volna. Elmeséltem neki az érzéseimet és a gondolataimat, mint ahogyan mindig is szoktam, cirógattam szüntelen és megunás nélkül, majd láttam hogy valami kis fájdalmas pontja van, ott egy kellemes masszírozást is szervizeltem. A szeretet, az amikor a másik ember igényeit nézed és nem a sajátjaidat... és elgondolkoztam, hogy én képes vagyok szeretni, bármit és bárkit. De engem nem, és ez nem az én hibám. Én akkor és most is mindenkiért 120-200% mindent megtettem amit szívvel-lélekkel-testemmel-eszemmel és még kitudja hányféle képpen... elfáradtam, hogy én mindig adok és alig kapok. Nekem nem megfogható dolgok kellenek erre döbbentem megint rá. Ölelés-csók-szép szavak-simogatás- odabújás- nevetés- mosolygás.... ilyenek kellenek, a törődés a szeretet és hogy egyszerűen érzem és tudom kész. Biztonságra vágyom ebben a bizonytalan létben. Szóval ezt mind jelen élethelyzetben a kutyám biztosítja ami valahol kárpótol, és egyben van amikor spontán elsírom magam, hogy egy kutya... 

Fenn maradtam egyenlőre... lehet átcsábul hozzám spontán ma estére 3 vendég. Ha jönnek a hajnali járattal jöjjenek, ha nem akkor nem semmi vész. Ez a péntek nem vidám, nem jó és végképp nem érzem azt, amit általában péntek este kellene az ember hogy érezzen. :I Hát szóval ilyen volt ez a mi nap....  Ha tudnék, most sírnék bőven, de inkább úgy vagyok vele, hogy kár a könnyeket pocsékoni, plusz most annyira egyenes vagyok az érzelmi görbémen, hogy nem is lehetséges opció ez.

28/ 366

Egész nap gyöngyöket hímeztem, ma kisütött a nap a lelkemben. :3 Sütkéreztem amennyit tudtam, kinyitottam a lelkem reteszeit, beengedtem az embereket és a fényt is. Furcsa, de nem rossz. 

Ez lett a munkám eredménye.

27/366

Tejfehér köd mosta össze a kinti világot, az ablakomból nézve, csak szürke pacákat láttam... A szokásos időben keltem fel egész nap vártam, hogy megcsörrenjen a telefon. Nagypapám hívását vártam, de csak pár órával ezelőtt hívott fel... nem örültem neki, reggel óta azért keltem fel, hogy menjek hozzá, de a nap teljesen hiábavaló volt.

Az egész napot, azzal töltöttem, hogy nyakig beöltözve ültem a gép előtt közel 200 oldal álláshirdetést olvastam végig, de hiába. Nem történt meg ma sem a csoda, mindegyik állás amire mennék olyan dolgokat kér ami nem én vagyok, vagy amihez minimum már kétszer meg kellett volna váltanom a világot. 

Leültem délután filmezni kicsit, romantikus-szomorú hangulatban, újra megnéztem az egyik kedvenc filmemet. Nem mondom, azt hogy végigbőgtem, de volt pár pillanat, amikor meg kellett álljak, mert a szegény kicsi szívem a főszereplőével együtt darabokra tört. Jelenlegi életem erről szól... a törött szívem, az összetiport zavarodott lelkem és a fejemben ellenkező dologról. Egy dolog tartja bennem a varázslatot, a hit, hogy minden úgy alakul ahogyan alakulnia kell. Egyébként meg, ha esetleg, tényleg széthasad a szívem, akkor sohatöbbé senkinek semmit..

A jó hír viszont, hogy... ja állj! Nincsen jóhír. :"c Az ez évre vonatkozó versírást abba hagytam 20. magasságában. Miért? Annyira zaklatott vagyok, és annyira nincsen bennem már sok minden, amivel neki indítottam, hogy képtelen vagyok bármit is írni, magamról, róla, magunkról. Elfogyott az üzemanyag... remélem azért még néha fogok verset írni.

Előpakoltam a súlyzókat is, 5,8 kilósakra állítottam őket, egy a baj mivel mentálisan és lelkileg nem vagyok jól esélytelen, hogy emelgessem őket. Se motivációm hozzá, se kitartásom, plusz kinek??? :c Tök mindegy, kábé ha így nem vagyok jó, akkor minek erőlködjek? Úgysem fognak észrevenni! Félig már feladtam és bedobtam a törölközőt... inkább maradok egyedül, ezt én még egyszer nem akarom átélni, olyan vagyok mint egy szellem. Szó szerint.

A testemben úgy ver a szívem, hogy a bennem levő ürességben visszhangzik, minden dobbanása. Egyre többször kívánom azt, bárcsak ne dobbanna többet bennem..... minden ami körbevesz felesleges. Bárcsak másoknak adhatnám a sok javaimat, adottságaimat, a lélegzetem, mert az én életem hiábavaló, csak egy partra vetett hal szánalmas vergődése egy nagy pocsolyában...nem biztos hogy másfél hónapon belül, el szeretném fújni a gyertyákat a születésnapomon...

Sajnos, a sötétség lassanként átszövi a testem, mindennap egy kicsi odalesz belőlem... nem tudom hogy hol és mikor jön majd a következő állomás az életemben, de ez az út és vele az utazás most nagyon kellemetlen. Félek, rettegek a saját démonaim üldöznek, nem tudom hogy valós az érzékelt veszély vagy csak a démonaim által keltett illúziók. Nem jön a segítség, magamtól senki sem menthet meg... de úgy tűnik senkinek nem is áll szándékában. Bárcsak álomba merülnék, hosszú boldog álomba, ahol minden valóra válik, én visszaváltozom azzá a napsütötte emberré, aki voltam, és az is maradok életem végéig. Soha többé nem kísért meg a gonosz, nem törnek rám kínzó kérdések, önvád és kételyek a fejemben. 

Hol vagy ilyenkor Isten? Hallod az imáimat? Az egyetlen ajándékod számomra, csak a remény? Meddig tudod nézni a szenvedésemet, meddig hagysz így? Sosem felelsz hívásomra, miért? Ekkora nagy a bűnöm?

és csendesen könnyeim kicsordulnak és úgy mosódik össze a világ, ahogyan a tejfehérbe burkolózott táj.

26/366

Felkeltem az ágyból azóta megállás nélkül varrok, kézzel és géppel... visszaaktiváltam a facebookt, hogy az emberek eltudjanak érni... van aki azt hitte hogy meghaltam. :D Bár igaza lett volna X"D. Mindegy...

Nem tudom mit mondhatnék... fáj a csuklóm, gyanús, hogy inhüvelygyulladásom lesz?

Ezek készültek ma egyébként.

25/366

Esik a hó és lassanként nem csak a táj, de én is kezdek kifakulni... elfáradtam és nem egy picit. Ma reggel az ágyam kivetett magából, nagyon kényelmetlenül aludtam, jóformán alig tudtam pihenni, hiába aludtam el időben. Feltöltöttem az önéletrajzomat meg a hülyeségeimet, a profession.hu-ra hátha találok valami állást. Nem hiszek magamban, megint eljött ez az állapot. Lehet lassan tényleg segítség után kell nézzek magamat illetően, mert egyre jobban megyek lefele, csak már nem tudom hova. :I Mindegy ez a kisebbik bajom, hogy jelen pillanatban hogyan érzem magam... tök mindegy. Úgysem megyek ki emberek közé, ha meg ott vagyok sem változik semmi sem.

Az egyedüli dolog, még mindig ami tartja bennem az kevéske érzést, az életből hogy érdemes élni a kutyám. Most már egyre gyakrabban jön oda hozzám, szinte lassan már összenövünk. Most is itt van a lábam mellett és olyan jó érzés, hogy nem hagy el. Nem úgy mint az emberek, akik jönnek mennek és előszeretettel gázolnak át, úgy hogy nem is sejtik az én kis lelkem virágos kertjében mindent letaposnak és tökretesznek, ami sok hónap kemény munka volt. Utálom az emberi fajt... igen simán magamat is. No de mindegy. Továbbra is maradok antiszociális, úgy sem tudok mit kezdeni velük és ők sem velem... próbálkozni lehet, de nem sok értelme van veszett ügy az egész létezésem. A vágyaim, az álmaim és mindenem.

Ha ez egész életemben ennyire csodálatos lesz, akkor nem akarom kivárni a következő születésnapomat, inkább egy üssön el egy busz....:"D Az úgyis mókás halálnak tűnik, feltéve persze, ha nem maga alágyűr, hanem előre lök és kitöröd a nyakad. Mindegy nem részletezem, vannak ilyen szép gondolataim, a tökéletes befejezésről. 

Mit utálok még? Ja igen, hogy munka és pénz nélkül mindig másokon élősködöm... még akkor is ha 0 mennyiségben kellene aggódjak, mert meghívnak, én vagyok a vendég. De nem, tök szar érzés, hogy másokra vagyok kényszerülve és magamnak, magamtól meg nincsen semmi. Ezért nem is szeretek bárhova menni. Köszönöm a világnak, hogy egy olyan évszázadba születtem, ahol senki lehetek ismét. Nagyon király... köszönöm de tényleg. 

Ez a nap is tök felesleges. 

I AM OFF NOW

24/366

Leesett a hó, gyönyörű és mégis szomorú számomra ez a táj. A saját világomat látom benne, ahol mindenki hallgat és sehol sem látok senkit sem, kietlen és magányos ez a holt tér, akárcsak az életem jelen pillanatban...

I think I need a hero! Jelen pillanatban éppen így vagyok, elfogyott a mosoly...404-es error.

A feladás első tünetei:

Mosoly helyett búskomorság
Eljött a pont, hogy NEM akarok kimászni az ágyamból
Csak feketét vagyok hajlandó felvenni
Deaktiválás egy hétre fosbookról
Hetek óta 0 képzőművészeti tevékenység
Emberekkel való beszélgetés epic-fail nem megy
Én már csak aludni akarok
Nincsen olyan szexuális tartalom, ami izgatna
Totális közöny mindenre
És nem nem vagyok jól

Nem biztos, hogy folytatom a versek írását

Nem biztos hogy egyáltalán bármit akarok már

Minden szenvedés

Köszi-Puszi-Pá

23/ 366

15:34

Hideg van, álmos vagyok, az ágyamban fekszem és rendkívül arra vágyom, hogy csoda történjen velem. De, eddig semmi, azt hiszem, lehet, hogy elalszok és pihenek kicsit. Ha lenne bennem erő, akkor lehet, hogy az történne, ami ilyenkor szokott/történhetne.... :) 

18:26

Nem tudom, hogy kellene érezzem jelen pillanatban magam, olyan vagyok mint egy kis lény, aki ül és azon gondolkozik, hogy mi van és miért? :D Abszolút kvantum csend van belül... nagyon félelmetes érzés, keveredve egy csipetnyi fáradtsággal és egy cseppnyi magánnyal, fűszerezve némi nevetéssel és egy leheletnyi álmodozással. Nagy furcsa.

23:00
Elnyomott az álom, de maradt annyi erőm, hogy mindenkinek írjak: ko vagyok.  Miközben én téli álomba szenderültem, elkezdett esni a hó és beborította a tájat a fehér leplével.

20/366

Hol jól érzem magam, és hol rosszul, nem tudom mikor lesz vége... minden esetre minden nappal egyre fakulnak az életjeleim. Nem kell már sokat várjak, hogy széthasadjon újra a szívem. Igen, mindig én rontom el... azt hiszem jobb ha beletörődöm és feladom, törött csontok és vér csupán ez vagyok.

Tegnap az egész napomat elbeszélgettem egy rendkívüli és kedves emberrel, akit a net hullámai sodortak kietlen tengerpartomra. Annyit mondhatok róla, hogy a hét tengert bejárta és én messziről figyelem hol egy magas árnyas fa tövében, hol a hullámokból. Nézem ahogyan a homokos tengerparton jár, egyenlőre.

Közben mi történik a világban, egyre inkább nem számít. Eltűntem és megint bezártam magam, fáradt vagyok, csalódott és a legszomorúbb, hogy még mindig reménykedem. Nem tudom kihasítani magamból, azt hogy akarom...és ha nem volna ennyire fontos, akkor már réges-régen vége volna. Vajon ő küzd belül? Mit élhet át? Gondol még e rám, vagy már felidézni sem akar? 

Az üresség testemben olyan hangot hallat mint ahogyan egy odvas fát a téli hideg szél átfúj, shpfúúúúhhh. És mégis ebben az ürességben szüntelenül ver a szívem, pumpálja az életet és a vért. Minden dobbanása és lüktetése visszhangzik bennem, felemelkedik és lesüllyed akárcsak a kék végtelen óceán a fehér tajtékokkal. Hullámok... olyanok, mint én felemelkednek, majd önmagukba visszabuknak, hangos robajjal, hogy újra felkeljenek és újra meghaljanak. Ez vagyok én egyszerre élő és egyszerre holt.

A mai reggelen gyönyörűen sütött a nap, ezért lőttem egy képet. A szöveg végére beteszem, meséljen e kép tovább helyettem.

19/366

Egész nap mosolyogtam, végre azt éreztem, hogy minden végre kezd visszarendeződni a régi formájába. De jött az este, egy órát vártam csendben, vártam a választ... aztán halkan csendben meghaltam újra.... azóta csak egyre mélyebbre húz a szívemben a bánat. És hogy, megint egy mondattal elrontottam mindent, újra.